A szegénység tipusai

A bűnös hátralékosok - avagy a rendszer kihasználása

 Néhány éve szociális munkásként politikusokat kellett meggyőznöm arról, hogy a díjhátralékkal rendelkező csalá­ dok nem bűnözők. Sokan azzal érvelnek, hogy ezek az emberek kihasználják a lehetőségeket, várják, hogy az állam mások pénzéből valamilyen segély formájában kifizesse a számláikat, míg más ténylegesen nélkülözik azért, hogy a közüzemi számlái rendben legyenek. Munkám során valóban találkoztam olyan idős nénivel, aki a hidegben té­ likabátban élt lakásában, hogy spóroljon a fűtéssel, vagy olyannal, aki hétköznapokon napi fél pohár tejet és két zsemlét evett, de minden számlája pontosan be volt fizetve. Volt olyan személy, akinek szinte könyörögtem, hogy hadd intézzem el a jövedelme alapján járó lakásfenntartási támogatást, hiszen nem szégyen az, ha valaki támogaA szegénység típusai 37 38 Szegények, munkanélküliek, hajléktalanok tásra szorul. Különösen nem akkor, amikor 40 évet ledolgozott a kenyérsütő kemencék mellett, s most a nyugdíja a létfenntartását sem fedezi. Mások viszont felhalmozzák a hátralékot, és a számlákra fordítandó pénzt elszórakozzák. Nem tagadom, találkoztam ilyennel is. De hangsúlyozni szeretném, hogy 12 év családgondozói munka során egy kezemen meg tudom számolni az ilyen családokat. Olyat viszont szintén láttam, aki több mint egy millió forint adóssággal rendelkezett. Másfél szobás lakótelepi lakásban élt, ahol a csótányokat képtelenség volt kiirtani, mert az egész lépcsőházban hemzsegtek. Hiába próbálta, nem tudta kisebbre cserélni, mert Budapest VIII. kerületében egy ilyen adottságú lakás nem a legpiacképesebb. Elzárta volna a fűtést, de nem tudta, hiszen a távfűtés nem szabályozható. Hosszabb kórházi kezelésre szorult, és rokkantnyugdíját az "ingyenes egészségügyi ellátás" finanszírozására kellett költenie. Ott bent a kórházban, amikor az ágytál csak nem akart bejönni a saját lábán, gyorsan elfogytak az ezresek. Így nem tudta fizetni a havi 20000 forintos átalánydíjat, hátralékos lett. Először csak néhány hónappal maradt el, és reménykedett, hogy a testvére hazalátogat külföldről, és majd segít. De a külföldi rokon soha nem jelentkezett, a hátralék csak nőtt és nőtt. Ez az ember még életében nem fogott a kezében százezer forintot, ez az összeg számára szinte felfoghatatlan. Az egekbe szökkenő tartozás kifizetése teljesen reménytelen volt. A kilátástalanság depresszióba torkollott, és újból kórházi kezeléshez vezetett. A lakására érkező végrehajtó volt az, aki felemelte a telefont és felhívta a családsegítő szolgálatot, hogy a kilakoltatást követően legalább idősek otthonába segítsük a nénit, ne váljon hajléktalanná. Négy évet küzdöttünk, mire alapítványoktól, az önkormányzattól és magánszemélyek­től megszereztük a szükséges összeget. A halasztások, engedélyek és a "kérincsélő" levelek tíz centiméter magas irathalmazt alkotnak, és a bürokrácia malmaival folytatott harc jelentősen megnövelte a családgondozó kolléga ősz hajszálainak számát. Nos, ebből a történetből nem egy bűnözőt ismerhettünk meg. A döntéshozóknak viszont nincs idejük végighallgatni az egyéni élethelyzeteket. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt megszületik egy olyan rendelet, mely lehetetlenné teszi a segítségnyújtást. Megkérdeztem a testületet, hogy volt-e már, hogy elmaradtak a mobiltelefon-számlájuk kifizetésével, esetleg egyirányúsították, vagy ki is kapcsolták telefonjukat. Többen mosolyogva válaszoltak, hogy bizony megesett már velük ilyen szörnyűség. Volt, aki rögtön magyarázkodni is kezdett, hogy éppen külföldön nyaralt, így nem tudta befizetni a számlát. Lám-lám, van magyarázat! Bizony a mobilszámla-hátralék is hátralék. Tehát a képviselő urak és hölgyek is estek már abba a bűnbe, hogy hátralékossá váltak. Azt nem állítom, hogy kivívtam a testület szeretetét és megértését, de a további felszólalásokban a bűnös hátralékosok megnevezés nem szerepelt. Lehet, hogy néha a fogalmak tisztázása sokat segíthet az előítéletek leküzdésében. /Szegények, munkanélküliek, hajléktalanok Darók Ildikó/

Ha az unokáimnak jobb lesz, akkor már megérte

Tegnap elmentem vásárolni a piacra.

Nem vettem sok mindent, nincs pocsékolás, de már kifutottam a krumpliból, hagyma ugyan van még két darab, de már kihajtott, csak a bele jó, az meg kevés.

Csinálni akarok egy jó kis paprikás krumplit.

Te! Emlékszem még a régi jó ízekre, a finom szárazkolbásszal készítettre. Nagyanyám nagyon jól meg tudta csinálni. Olyan ötcentis darabokba vágta bele a kolbászt, még most is érzem a számban a szétolvadó fokhagymás szaft fensséges ízét.

Jobb nem is gondolkodni rajta.

Manapság virslit teszek bele. Azt is harisnyásat, nem a juhbeleset. Meg baromfit. Ha több jut rá, akkor füstölt ízü baromfit. Meg lehet azt is csinálni jó, aztán ha éhes az ember, akkor minden finom.

Amúgy jó a nyugdíjam, 100ezer. Azt mondják, ez már nem kisnyugdíj, de azt csak én tudhatom. Az asszony után kapok 37-ezret, ebből ki lehet számítani mennyi a saját jogu.

Az asszony? Szegénykém tavaly ment el. Rákos volt. Hát, az az igazság hogy mindenünk ráment. Egy hónapja csak a gyógyszerezés, kezelés negyvenbe került, meg aztán az orvosok, az ajándékok. Nem várták el persze, na de azért csak tudja az ember, hogy kéz kezet mos.

Nem voltunk ágrólszakadtak, de ez a tíz éves betegeskedés elvitt mindenünk.

Eleinte még tagadta saját maga előtt is, aztán meg még jobban elzárkózott. Azt mondta, hogy ő nem akar se sugárkezelést, se kemoterápiát. Persze érthető.

Nem akart élő halott lenni, vagy inkább annak kinézni. Tudod milyen szép volt még öregségére is a Drágám? Meg aztán ott volt az ismeretségi körünk. Nem voltunk egy begubózós fajta, rengeteg ismerősünk van. És nem az a fészbukos, ami most szokás. Mi összejártunk, beszélgettünk. Tényleg ismertük egymás tetőtől-talpig. Sok lett köztük tüdőrákos, és nem sokan javultak ki. Mondhatnám azt is, hogy tíz évnél tovább egy sem élt, de inkább azt mondom, hogy nem soknak használt a kezelés. Mégis csak jobban hangzik.

A lényegben a lényeg, hogy elúszott a kert, a nyaraló, a tartalék a számláról. Lényegében minden. Azt nem mondom, hogy éheztünk, de nem is éltünk nagylábon. Még kicsin se nagyon.

Aztán meg a temetés....hát figyelj, születni, élni is drága, de a temetés megadta a kegyelemdöfést.

Gyerekek? Persze. A lányom most ötvenéves, dolgozik, de minimálbérért, még én szoktam neki segíteni.

A fiam? Ő már velem él. Dolgozik, de elvált, gyerekek vannak - támogatni kell őket, hisz mindkét unokám egyetemista. Tanuljanak!Nekik az a dolguk.

Figyelj! Hátha nekik már jobb lesz.

Nekem már nem kell sok.

Az apjuk is elvan azon, amin én.

Ha az unokáimnak jobb lesz, akkor már megérte...