Örökbe fogadtak.

Tudom, mással is megesett már a történelemben, de azért párszor elgondolkodtam már életem során, miért van az, hogy - bár egyszer élünk, ha minden igaz - nekem mégsem adatott meg, hogy a vér szerinti szüleimmel, testvéreimmel nőjek fel.

Na, ebből már adódik is, hogy örökbefogadóimmal lehet, hogy nem volt olyan tökéletes a kapcsolat, mint ahogy lehetett volna.

Kifele - legalábbis eleinte - minden tökéletesnek tűnt, de én ezt az időszakot sem úgy éltem meg, mint ahogy az a külső, felületes szemlélőnek lecsapódott.

Saját családomról nem sokat tudok. Apámról semmit, róla csak anyám tudna mondani valamit, ha akarna. Az biztos, hogy vannak testvéreim, féltestvéreim. 18 évesen próbáltam utánajárni a dolgoknak a GYIVI-nél, és bár az akkori törvények még nem engedték meg, hogy tájékoztassanak a tényekről, de pár dolgot azért fű alatt megtudtam. Anyám egy tőle jóval idősebb emberhez ment férjhez, nem jószántából, hanem hozzá erőltették. Ez aztán be is tett neki, kisiklott az élete. Egy ideig húzta a dolgot, szült pár gyereket a házasságba, és a férjjel továbbra is együtt éltek hivatalosan, ámde lett egy stabil kapcsolata. Amiből születtem én /is/. A balkézről jött gyerekeket nem vihette a házasságba, ezért állami gondozásba kerültek. Engem először pár hetesen egy rokonnál adott le, hogy néhány nap múlva értem megy. A rokon csak várt-várt, majd jó félév múlva elunta a várakozást, és úgy döntött bead az "árvaházba".

Persze ezekre az időkre nem emlékszem, de úgy kétéves koromtól már vannak emlékeim. Felrémlik a rácsos ágy az új otthonomba, ahogy nyílik a szobaajtó, egy vigyori fej jön befele a szobába, közben egyfolytában beszél valamit, de semmit nem értek, aztán a bölcsőde, ahogy a későbbi óvodás társammal ugrálunk lefele a padokról, vagy ahogy kint alszunk rácsos ágyban a tornácon.

Aztán az is felrémlik, hogy vendégek vannak nálunk, és édesanyám odahív magához, hogy menjek hozzá ölbe. Én persze odamegyek, és közben azon gondolkodom, hogy miért vett engem most ölbe? Ha ott volt valaki, akkor más volt mint egyébként. Biztos nem akarattal, de nekem ez akkor is furcsa volt, nem tudtam elfogadni. Nálunk ölbézés nem volt. Erre persze volt ésszerű magyarázat is, az orvos mondta anyámnak, hogy hidegben ne vegyen fel, hanem hagyjon kutyagolni, ölben sokkal hamarabb megfázok. Eddig ok is a dolog. De azt nem tiltotta meg, hogy otthon időnként mégis felkapjon pár percre, vagy megsimogassa, megpuszilgassa a buksimat. Nem azt mondom, lehet hogy megtörtént ilyen is, de hogy nem emlékszem egy esetre sem - sem pici, sem nagyobb koromból - az egyszer biztos.

Neki nem lehetett saját gyermeke. Szerettek volna nagyon - bár nem szerelmi házasság volt az övék. Jó párszor teherbe is esett, de nagyon hamar elvetélt. Aztán az ötvenes években egyik testvérének gyermeke született házasságon kívül - igazság szerint nem csak egy, hanem három is - azt akarta, hogy édesanyámék fogadják a lányt örökbe, de ők nemet mondtak. Aztán a hatvanas évek végére csak rágondolták magukat az örökbefogadásra. Hivatalos úton, nem a rokonságtól. Így hát jöttem én. Állitólag, mikor megláttam őket egyből elvigyorogtam magam. A gondozók szerint ilyen még nem fordult elő velem. Egyéves létemre akkora voltam, mint egy cső tengeri. Nem akartam enni, felállni, nem foglalkoztam semmivel. Csak voltam.

Aztán hogy hazavittek magamhoz tértem, rövidesen bepótoltam mindent. Négyéves koromban már én kötöttem bokrát a fél óvodáscsoport cipőfűzőjére.

Reálisan nézve is egy tehetséges gyerek voltam. És egy mákszemmel sem rosszabb, mint a korombeli gyerkőcök. De anyám nem tudta elfogadni, hogy vannak húzásaim. Ha valamit csináltam, vagy visszabeszéltem, akkor mindjárt megkaptam, hogy MERT. Ha széthagytam a cuccom, akkor is ott volt a MERT. Ha valamit nagyon akartam, és elkezdtem sírni érte, akkor levezetésnek pofont kaptam. Egy gyerek ne legyen akaratos. Innen ered bennem, hogy bár elképzelésem, ötletem sok van, meg volt az életemben, a megvalósítás csak nagyon nagy erőfeszítés árán sikeredett, ha sikeredett. Mert sikerült belőlem kiölni azt a pluszt, hogy ha törik, ha szakad, akkor is rálépek az útra. Mert csak a rálépéssel van a baj. Ha már ott vagyok rajta, onnantól semmi nem állíthat meg.

Ha valami gyerekcsínyt követtem el, akkor az összes rokon előtt szétkürtölték, és az osztály előtt tisztázták. Szabályosan belém beszélte, hogy cigány vagyok. Pedig semmi nem vallott erre, egyedül a szülőfalum, mert ott sok a roma. Én igaz, hogy barna hajú, barna szemü voltam világéletemben, de hófehér bőrrel. Csak ledobtad a szennyest, nem vitted ki a többihez? Hát meglátszik, hogy sátoros cigány vagy. Elcsentél 5 forintot? - Na igen, sajnos a gének...

Sokszor megtörte az önbizalmamat. Nem igazán tudom, mire volt jó ez neki, szerintem valamiféle feszültséget akart levezetni. De miért rajtam? Hányszor előfordult, hogy kritizálta a vonásaim, a kinézetemet. Pedig egy szülőnek az ellenkezője lenne a feladata. Máig sem értem.

Nyugodtan beszélgettünk, teljesen lazán, a semmiről - a gyerekeimmel is megtettem sokszor ugyanezt, jó érzés a szülőnek, gyermeknek egyaránt. Egyszer csak mint derült égből a villámcsapás témát vált - "fel nem tudom fogni, hogy lehet valakinek lenőtt füle. /vagy összeérő szemöldöke/ És nem is az, amit konkrétan, szó szerint mondott, hanem AHOGY mondta. Hogy úgy érzed, így, ilyen külsővel vétek utcára menni... Hogy miért volt jó neki, hogy lábat törölt belém, nem tudom. Nem értem. És nem is akarom megérteni. Már nem.

Talán az játszott közre, azt hitte, ha saját gyermeke születhetett volna, az minden téren tökéletes lett volna. Külsőre-belsőre egyaránt.

Én örökbe csak olyan embernek adnék gyermeket, aki el tudja fogadni, hogy nem a szülő része az épp felcseperedő emberke, hanem önálló egyéniség, jó, és akár rossz tulajdonságokkal felvértezve. De épp ettől a keveréktől lesz egyszeri, és megismételhetetlen.

Meg azért a szülőknek - és nem csak az örökbefogadó szülőknek - nem ártana az agyukba vésni, hogy a gyermek minden tettében ők vannak jelen. Mindegy ki, mit mond - azt a gyereket én neveltem, én éltem előtte, látta hogy létezem, mit mondok, mit csinálok, - minden mondatommal, tettemmel, lélegzetvételemmel hatással leszek az ő későbbi életére. Egyszerűen megfogalmazva: A gyermek egyfajta munkadarab. Ha minőségi terméket állítok elő az az én érdemem/de az eredmény már az övé/, de ha selejtet, vagy másodosztályút, esetleg első osztályút, de én minőségi termékre vágynék - az is az én munkám gyümölcse. Nincs takarózás, hogy ezért, vagy azért nem jöttek össze a dolgok. Valamit eltoltam, és kész. Ha mást nem, az elvárásom szintjét.

Van négy gyermekem. Én mindegyik nevelésénél tudom, hogy mit csináltam jól, és mi az amit elrontottam, vagy - férjemmel közös erővel - eltoltunk vele kapcsolatban. Ha valaki nem érti meg, hogy a rábízott, vagy szimplán odaszületett gyermek további életéért egy az egyben ő a felelős, akkor nem való szülőnek. Lehet, hogy kemény mondatnak tűnik, de szerintem helyt álló.

Gyerekkoromban nem engedtek sehová. Csak az iskola, az is csak szigorúan egy útvonalon. Kapun kívülre ki sem mehettem, pedig az utca összes gyereke kint visongott. Én csak hallgattam őket. Agyon untam magam, kínomban kidobósdit játszottam a fáskamra falával, vagy színházi előadást szerveztem az udvar lakóinak, fél délelőtt hallhatták előadásomat, akár tetszett nekik, akár nem. Fociztam magamban, macskát altattam a babaágyban, vagy bevonultam a ribiszke bokor mögé, és ott üldögéltem magamban. Szerettem ott ülni, ott senki sem szólt hozzám, nyugalom volt.

Később is ez volt, sehová nem akart anyám elengedni. Apám akkor már meghalt, baleset vitte el, még 8 éves sem voltam.

Kamaszkoromban is velem jött moziba, színházba, Vidámparkba, mindenhova. Ha osztálytársakkal mentem, akkor is. Pedig nem voltam önállótlan egyáltalán, bármit el tudtam intézni magam is, és már akkor sem voltam egy hamvába holt ember, meg tudtam védeni magam, ha kellett.

Meg kellett harcolni minden lépésemért.

Sokszor be is csaptam már, mert nem tudtam őszinte lenni hozzá. Csak a történések érdekelték, az okok nem. Nem lehetett úgy igazán megbeszélni vele semmit. Fontos dolgokat nem. Máig a fülemben cseng a mondata: Tudod, hogy velem mindent meg lehet beszélni. Hát....erről egyáltalán nem voltam meggyőződve. Ezt a mondatot aztán a gyermekeimmel kapcsolatban kínosan kerültem. Egyszer sem mondtam ki szülői pályafutásom során.

Mindegy, felnőttem, túl vagyok rajta.

Anyám már meghalt, a végére teljesen eltávolodtunk egymástól. Nem azért, mert nem érdekelt, utolsó percéig érdeklődtem utána, tudtam mi történik vele. De nem volt meg köztünk az az igazi anya-fia kötődés. Az a mindenek feletti. Sosem próbált megérteni úgy igazán, elfogadni meg éppen. De végül is felnevelt, ezért hálás vagyok neki.

Ám az életnek nem. Mert ez a szálka örökké bennem marad.

Többszörösen kirekesztettnek érzem magam.

Nem vagyok olyan, mint más, mert nem volt vér szerinti, saját családom.

És az lenne a legkevesebb, hogy nem volt, de ezt éreztették is velem.

Körülöttem minden más volt mint az átlag.

Apám is meghalt korán, emiatt a többi gyerek többször a fejemhez vágta, hogy én sem leszek hosszú életű. Tudtam én ezt, hogy marhaság, az agyammal tudtam. De ha az ember lelke már sérült, a dolgokat nem az agyában raktározza.

Biztos vagyok benne, hogy kívülről nézve nem befolyásolja olyan mértékben egy emberke életét az

, hogy családba született vagy sem - mint ahogy én megéltem.

Mert ha benne vagy valamiben, mindent zavarosabban látsz.

Ugyanakkor mégis csak Te tudod úgy igazán a dolgokat.

Talán innen vezethető vissza, hogy mindenkivel sokkal megértőbb vagyok mint az átlag. A végtelenségig törekszem a kompromisszumokra. Nem sértek meg senkit, próbálok mindenkit elfogadni úgy, ahogy van.

Azt nem mondom, hogy könnyű, sokszor tízszer is megrágom azt, ami épp a szájamra jön, de nekem így jó. Így érzem jól magam.

Az viszont biztos, hogy a sikeres élet kulcsa nem ez. Tapasztalataim bizonyítják.

Ez van...