Je suis gazdasági bevándorló

Most jöttem ki másfél hónapja.

Nem volt tervbe véve, mert kellenék otthon.

Két gyermekünk van, és a kisebbiknek cukorbeteg. Persze, ezzel együtt kell élni, de az tudja igazán, aki nevelt már diabéteszes gyermeket. Össze-vissza ingadozik a vércukra, kénytelenek vagyunk 2 óránként mérni, egy hónapban átlag 1-2 alkalommal irgalmatlanul kiugrik, olyankor irány a kórház.

Éjjel is mérni kell, ha gond van, akkor eszünk. Már 5 éve, nagyon pici korában kezdődött. Azóta nem volt egy nyugodt alvás. Gondolhatja.

Na, most erre egyedül maradt a feleségem, de muszáj volt kijönni, mert otthon egyik pillanatról a másikra megszűnt a munkaviszonyom. Először kimentem Írországba, de nagyon akadozott a munka, két hét volt, aztán három hétig nem, utána másfél hétig ott kellett lenni, egy hétre hazajönni. Így ment ez, meg a főnök fizetni sem szeretett, de be sem jelentett. Egyszóval nem érte meg a rizikót.

Most Franciaországban vagyok, feltétel volt ugyan a nyelvtudás, és igazság szerint jó ha 50 szót megértettem, viszont egy rokonnal jöttem ki, aki jól tudja a nyelvet, és sokat segít. A másfél hónap alatt egész sokat felszedtem magamra. Már kezdem érteni, hogy épp mit mondanak, a beszéd még annyira nem megy, de ha megerőltetem magam, akkor már - ha nehezen is - de alapszinten ki tudod fejezni magam. Alakul.

Itt jó, mert bejelentett állás, megkapom a minimálbért, illetve többet, mert hétvégén is dolgozunk, amikor csak lehet. Egy gond van, ritkán mehetek haza.

Ok, persze van chat, meg Skype. De nem ugyanaz.

Meg aztán, hogy lehet nyugodtan beszélni az asszonnyal, vagy a gyerkőcökkel, ha körülöttem tízen szaladgálnak. De most ez van, ezt kell szeretni.

Azt is mondhatnám, hogy valamit valamiért.

Pénz nélkül nem maradhatunk.

A feleségem tanárképzőt végzett, de helyben nem tud elhelyezkedni. Van ugyan iskola, csakhogy minden hely kihalásos. Akkor üresedik meg, ha a tanárral történik valami.

Távolabb meg nem mehet, mert ha a gyerekkel baj van, akkor rohanni kell az iskolába. Azt 20-30 kilométerről nem lehet megtenni. Úgyhogy más megoldás híján nem dolgozik.

Így aztán mondhatom azt, hogy nálunk tényleg én vagyok a családfenntartó. Ha valami történik velem, az én fizetésem kiesik, akkor pillanatok alatt bajban kerülünk. Mert tartalékunk szinte semmi. Nem azért, mintha szórnánk a pénzt, de hát vannak kiadások rendesen. Meg a cukorbetegség nem olcsó mulatság, amit megehet a kicsi, annak ára van. És hát ugyan az inzulin ingyenes, de több papír kell, mint amit kiírnak, és a táplálékkiegészítők, vitaminok sem olcsók.

Ha nem lennének apámék, akkor nagy bajban lennénk.

Elő fordult már néhányszor a történelemben, hogy elveszítettem az állásomat, és egy-két hónapra otthonülő lettem. Olyankor ők segítettek ki a bajból. De azért ez sem állapot, eleget kínlódtak velem, míg felnőttem, nincs az sehol megírva, hogy még most is kötelességük lenne tartaniuk engem családostul együtt. Rossz érzés. Hisz nekem kéne őket segítenem, elvégre nyugdíjasok.

Bár megérném, hogy végre tényleg én segíthessem őket.

Az jót jelentene... Tudja, mire gondolok... Nem?